Elfehéredett ujjakkal markoltam a kormányt és teljes erőből nyomtam a féket, de már későn. Tudtam, hogy hibáztam, és az ütközés elkerülhetetlen lesz. Olyan erővel ütött mellkason a légzsák, hogy a szétterjedő égető érzéstől azt éreztem, nem kapok levegőt, megfulladok.  Kockásra lassítva láttam, hogy a szélvédő szétrobban, és apró szilánkjai fúródnak bele az arcomba, karomba.

Próbáltam megmozdítani az ujjaim, hogy eltöröljem a látásomat elhomályosító meleg piros kis patakot szememből, és rettegve igyekeztem kikémlelni a másik autóra oda, ahol sejtettem. Az már biztos volt, hogy ha nagyon rossz bőrben is vagyok, ha minden légvétel egy forró késszúrással ér is fel, de élek. Akkor már csak egyetlen kérdés zakatolt a fejemben. Feszülten figyeltem és szuggeráltam, hogy lássak valami mozgást vagy életjelet a másik autóból, amelyik ugyanolyan harmonika volt, mint az enyém. Az a pár másodperc, amíg abban a hitben voltam, hogy talán megöltem valakit, óráknak tűnt, és életem legfélelmetesebb másodpercei voltak. 

A baleset után sokáig nem mertem autóba ülni, vezetni pedig pláne. Bár vettem egy autót, de szegény csak dísznek volt, néha nekiduráltam, magam, hogy nem lehetek ekkora lúzer, beleültem, beindítottam a motort… aztán kikapcsoltam, és csak sírtam, és újra éreztem azt a fojtogató érzést a mellkasomban, és láttam a szétrepedő szélvédőt, és hallottam a fékek csikorgását követő éles csattanást. 

Úgy éreztem, hogy egy megtépázott, sebzett madár vagyok, aki repülni szeretne, de levágták a szárnyait és még úgy megcsonkítva is kalitkába zárták, biztos ami biztos. A vezetés képessége nélkül rám zárulnak az ajtók, rám dőlnek a falak, és a beszűkült életem lett a börtön, amibe bezártam magamat. 

Vissza akartam kapni a szabadságomat.  Hosszú hónapok, évek kitartó próbálkozása után rájöttem, hogy hiába futok ide-oda, terápiáról terápiára, hiába várok segítséget, megoldást, reményt, ez nem az a harc, amit más fog megvívni helyettem. 

Amikor a poklok poklán mész keresztül, akkor egyedül mész. Oda senki nem tud veled menni, a te poklodat senki nem tudja végigcsinálni helyetted.

Ha rettegsz a vezetéstől, senki nem lesz, aki beül melled és innentől fogva öröktől fogja a kezed a váltón. Te vagy abban az ülésben, egyedül. 

Számomra ez a két bénítóan félelmetes és magányos élmény végül tudott inspirációul szolgálni, és sok év tanulás és tapasztalás után megtaláltam az erőmet és a szabadságomat, sőt. Ma már 14 éve praktizálok pszichológusként, több, mint 25000 konzultációs óra tapasztalatával  segítem azokat, akik most élnek át a fentiekhez hasonló nehézségeket. 

Akik szeretnének szabadok lenni a testükben, az autójukban, az életükben. 

A célom az, hogy neked ne kelljen egyedül menned, hogy elmenjek veled egészen addig a pontig, amíg ember elmehet, sőt, egy lépéssel még azon is túl. Azt szeretném, hogy azon a pár lépésen, ahol tényleg egyedül kell menned, ott legyen veled minden tudásom, minden tapasztalatom, és a megtanult módszerekkel felszerelkezve , magabiztosan tudj menni. Azt szeretném, ha akár a könnyeiden át is, de mosolyogva mennél át a poklodon, mert tudod, hogy a másik oldalán vár a szabad élet, amit élni akarsz. Fájdalom nélkül, félelem nélkül. Otthon és biztonságban a testedben, az autódban, és a világban, amely körülölel. 

Alig várom, hogy téged is lássalak élni!  Önfeledten nevetni, boldogságtól ragyogni. Alig várom, hogy lássam a videót, amit a párod vesz fel rólad, ahogy az autóban vezetve énekled üvöltve a kedvenc számodat. Alig várom, hogy lássam, milyen csodás helyekre jutsz el!  Alig várom, hogy megmutasd a világnak azt a jövőt, amelyet együtt tudunk teremteni. 

Ott tudsz igazán szabad lenni, ahol biztonságban érzed magad.